Erotika a filmekben

Ismerkedés ázsiai, nem kínai, koreai módra. Nem tempósan, hanem lassan, komótosan, visszafogottan. A túlpörgés veszélye kizárt, az andalító, lágy dallamok hatásos aláfestőként szolgálnak, aki bealszik, magára vessen. Érintések, becézgetések, cirógatások, egymás kölcsönös vetkőztetése, ölelések csókokkal egybekötve, a végére pedig koreai nyelvlecke szó szerint értelmezve. A műfaj még véletlenül sem meríti ki a „pornográfia” ördögi fogalmát, ergo koreai intimitás öt percben összesűrítve. Távol-keleti „szextúra”, Dél-Koreában?

A színésznő. Született a dél-koreai Daegu városában 1982. január 11-én Son Ye-jin néven. Filmes debütjét az ezredfordulón tudta le a Bimil – angol címe Secret Tears – c. filmben, mint mellékszereplő. Első nagyobb horderejű szerepét 2002-ben kapta a Chi-hwa-seon c. drámában. A Remekmű c. 2003-as melodrámában dupla szerepben tündökölt, majd A csábítás művészete (2005), a Mubangbi-dosi (2008) – angol címe Open City – c. produkciókban kapott lehetőséget, többnyire főszereplőként. Tévéfilmsorozatokban ugyancsak feltűnt már, nem egyben, nem kettőben.

Mondhatni, a koreai újhullámos mozifilmek gyakori és közkedvelt szereplője, az ország Hollywoodjaként számon tartott Chungmuronak – egy hosszú sugárút Szöulban – egyik fiatal és tehetséges üdvöskéje, emellett néhány szakmai és egyéb díj tulajdonosa.

Magánszféra. A Seoul Institute of the Arts filmszakán végzett, szabadidejében zenét hallgat és könyveket olvas, a családban ő a legidősebb nővér, vallását tekintve római katolikus, ami így elsőre elég meglepően hat, pedig Dél-Korea lakosságának közel tizenegy százaléka vallja magát római katolikusnak, nem említve a protestánsokat.

A film férfi főszereplője a hazájában népszerű színésznek számító Bae Yong-joon, aki valamiféle helyi idol a távol-keletiek számára, mert még a szigetlakó „japók” is hódolnak neki, mint valami félistennek. Bevallom, sosem voltam a holdképű lányok lelkes rajongója, bár el kell ismerni, némelyikük egészen „finom falat”-nak tűnik, legalábbis innen, a messzi távolból nézve. Hogy Son Ye-jin „finom falat”, vagy csak egy a sok közül?...

Monica Bellucci, a kihagyhatatlan. Ezzel nyugodtan be is fejezhetném, mert nagyjából mindenki, akit egy cseppet is komolyabban érdekel és lázba hoz a film, mint olyan, ismeri őt, hallott róla, látta már „valami”-ben, fűződik hozzá emléke, netalán vágyai netovábbja, esetleg ifjúkori plátói szerelme. Ő a női nem „non plus ultrá”-ja, Olaszország legkelendőbb élő exportcikke, a kortárs olasz mozi egyetlen nemzetközileg is jegyzett színésznője, egyszersmind egyszemélyes nemzeti intézmény. A nő, akiért generációk rajonganak, aki nem csont és bőr, nem szilikonból, PVC-ből vagy viaszból előállított sorozatgyártási termék, amolyan modernkori műremek, hanem véres hús, lágyan ívelő dombok és hajlatok egyvelege, klasszikus stílus és elegancia. Aki erre nem gerjed…

Némi infó róla, mert mégiscsak. Monica Anna Maria Bellucci 1964. szeptember 30-án született az olaszországi Umbria régió Città di Castello nevezetű kisvárosában a család egyetlen gyermekeként. Már tizenhárom évesen modellt állt egy helyi fotósnak, de a modellkedést csak az egyetemi évek alatt kezdte komolyabban venni. Ügyvédnek tanult, de mivel nem egy tehetős famíliában nevelkedett, így a jogi tanulmányai finanszírozása érdekében vállalt fotózásokat is. A szekér viszont beindult, egyre gyorsabban szaladt, így az ügyvédi pályának hamar lőttek, és Monica Milánóba költözött.

Címlapfotók, világkörüli utazások, reklámszerződések következtek, de ekkoriban már színésznői karrierről ábrándozott. Ennek érdekében beiratkozott egy színiiskolába, és 1990-ben az Egyedül a gyermekeimmel c. filmmel bemutatkozott a televízióban. Két év múlva már Anthony Hopkins és Gary Oldman oldalán tűnt fel Francis Ford Coppola Drakula c. horrorjában, majd a Szerelmi fészekben (1996) nyújtott alakításáért felterjesztették César-díjra legjobb női mellékszereplő kategóriában.

A filmben szerepelt Vincent Cassel is, akinek három évre rá igent mondott, azóta férj és feleség, de időnként külön élnek, Monica Londonban, Vincent Párizsban. Érdekes megoldás a megszokás és gyűlölködés elkerülésére. A házaspárnak két kislánya született, a várandós anyáról készült képek körbejárták a világot néhány éve.

Filmjei? Csak néhány cím a rend kedvéért. Maléna (2000), Visszafordíthatatlan (2002), Mátrix – Újratöltve (2003), Mátrix – Forradalmak (2003), A passió (2004), Golyózápor (2007), Ne nézz vissza! (2009), A varázslótanonc (2010).

Személyes. Monica Bellucci a Maléna óta létezik számomra. Giuseppe Tornatore filmjében szép volt, jó volt, meredtem bámultam a filmre és a nőre, és azonnal „beleszerettem”. Erotika volt mesterfokon. Azóta eltelt tizenkét év, és ez a nő még mindig „nagyon ott van”.

A Manuale d’amore 2 – Capitoli successivi – az első részt A szerelem kézikönyve címen futtatták, amelyben nem szerepelt – nem a leghíresebb mozija. A kiragadott jelenet mindenesetre említésre méltó. Az a két hatalmas alma-dinnye-labda vagy micsoda egyszerűen vonzza a tekintetet, magával ragad, nem enged el, ösztönszinten hat, a többi pedig magáért beszél, nincs hozzáfűznivalóm, csupán annyi, hogy a zene kurvára el lett találva, még ha nem is egy nagy eresztés, a jóképű bamba olasz pedig tolószékben ül – a filmben! –, Riccardo Scamarcio a tisztességes neve, és tizenöt évvel fiatalabb Mrs. Casselnél. Jenkiföldön ezt nevezik „cougar sex”-nek?

A végére egy találós: látta már valaki valaha is önfeledten mosolyogni Monica Belluccit?